Néma csend honol a Hegyalja utcában. Embert nem látni sehol, csak a leégett háztető elszenesedett gerendái merednek a ragyogó kék ég felé. A kertben már virágzik a mandulafa, ám a zöldellő fű tele törmelékkel, a levegőben pedig még mindig enyhe füstszag terjeng.

Két terepmotoros berregése töri meg a csendet, aztán egy autó lassít a ház előtt: a sofőr megnézi magának a tető maradványait, majd továbbmegy. Még mindig sehol senki, a környék elhagyott, a nyaralók egy része még nem szánta el magát, hogy lejöjjön Alsóörsre. Talán jobb is, mert így – mint arról már korábban beszámoltunk – a tűzben nem sérült meg senki, de ahogy a tudósítások ilyenkor mindig kötelezően leírják: „az anyagi kár jelentős.”

A ház felé vezető földes leejtő most részben sárrá változott az oltás következményeként. Letépett kerítésdarab jelzi, hogy a tűzoltók hol mentek be a telekre, a hátsó ajtón a védőrács tárva-nyitva, a nyílászárón pedig fehér pecsét. Békésnek, csendesnek tűnik minden, ám ez valahogy mégis: (tűz)vihar utáni csend. Vajon mi történt? Nem kizárt, hogy gyújtogatás.

Ahogy mondani szokták: az ilyesmi errefelé abszolút tájidegen, legalább annyira, mint a ragyogó tavaszi, balatoni kék ég és a fekete tetőgerendák torzójának groteszk együttese.

(A pusztítás maradványai képekben itt tekinthetőek meg.)

Kálmánfi