. Ma Simon napja van.
Jaj a legyőzötteknek! - Trianon 93 éve
2013-06-06 19:49:38
Jaj a legyőzötteknek! - Trianon 93 éve

Jaj a legyőzötteknek! - Trianon 93 éve

„Trianon a nemzetközi síkon különös módon azokkal a rossz tettekkel kerül egy kategóriába, amelyekről valami titkos megegyezés alapján senki sem beszél. Ez a bűnös csönd sokkal ékesebben szól viszont, mint bármilyen vádaskodás.“

(Dupui, Rene: Le Probleme Hongroise. Paris, 1931. 47-48. old.) 


Emlékezve, a 93 éve történt eseményekre, az  Alsóörsi Hírhatár, egy gondolatébresztő összeállítást prezentál kedves olvasói felé, mindenféle kommentár nélkül, melyet Pap Gábor,  vallás és művelődés történész  szerkesztett kiadvánnyá, méghozzá javarészt külföldi publikációk felhasználásával,  illetve prominens külföldi személyek  nyilatkozatai alapján, Trianon vonatkozásában. 

 

Mivel a magyar igazságról azt tartják, hogy három, Trianon pedig a nevében hordozza a három nem-et, arra gondoltunk, hogy három részletben, három egymást követő napon közöljük, nehogy túlságosan megfeküdje a gyomrokat.

 

Az első rész ide klikkelve, a második rész pedig ide klikkelve is olvasható.

 

Az írás harmadik, befejező része (innentől valóban) kommentár nélkül olvasható, néhány korabeli képpel kiegészítve. (Domján Tibor)





PAP GÁBOR: LEPLEZETT NEMZETGYILKOSSÁGI KÍSÉRLET (3.  rész)

 


VAE VICTIS - JAJ A LEGYŐZÖTTEKNEK!

 


Nitti: „Magyarországnak egymás után négy szörnyű csapást kellett elszenvednie: a háborút, a békeszerződést, a bolseviki forradalmat és a román megszállást. A román csapatok minden elvihetőt elvittek Magyarországból. Ezek után hárommilliárd aranymárka jóvátételt kellett fizetnie. Magyarország mindent elveszített, és semmi áldozattól sem riadt vissza, hogy pénzének értékét megmentse, de hiába volt, mert a jóvátételi bizottság minden újabb követelése újabb koronaromlást okozott. A magyar külügyminiszter a jóvátételi bizottság elnökéhez intézett jegyzékében 1922. március 27-én rámutatott arra, hogy a korona esése és a jóvátételi bizottság rendelkezései között szoros kapcsolat van... A széntermelés felét követelték Jugoszlávia részére. A megnyomorított Magyarországnak legalább hárommilliárd aranymárkát kellene fizetnie. A győztes államok most nem tudnak mást kitalálni, s így azt a megmaradt állatállományt követelik, amit a románok nem zsákmányoltak el.“
A jóvátételi bizottság módszerével kapcsolatban Nitti megállapítja: „..nem lehet ennél ostobább tervet, vagyis inkább gyalázatosabb rendszert elképzelni egy ország ok nélkül való lerombolására.“

Néhány adat a Jóvátételi Bizottság költségeire vonatkozólag:
A katonai misszió tagjainak fizetése átszámítva és viszonyítva a magyar fizetésekhez:

a magyar miniszterelnök havi fizetése: 12 333 korona,

egy magyar tábornok havi fizetése: 10 253 korona,

egy közepes hivatalnok havi fizetése: 5 833 korona,

amivel szemben

egy angol ezredes havi fizetése: 6 540 000 korona,

egy alsóbbrendű tiszt havi fizetése: 3 900 000 korona,

egy közkatona havi fizetése: 840 000 korona.

A szabadrablás és a zsarolás eme formáját Trianonban „jóvátétel“ címén ismerik.

Nitti: „A jóvátételi-bizottság, a határmegállapító-bizottság és a katonai bizottságok költségei akkorák, hogy amikor olvassuk, megalázást és borzalmat érzünk.“

La Folette szenátor az ellenzéki Republikánus Párt nevében benyújtja a szenátusban az Amerikai Magyarok Nemzeti Tanácsának memorandumát; ebből idézünk : „Magyarországot oly tökéletesen kifosztották, hogy már arra sem volt elég vászon, hogy az újszülötteket bepólyázzák; ezeket az ártatlan teremtéseket selyempapírba pólyázták; arra sem volt elég vászon vagy gyapot, hogy a sebesültek sebeit bekötőzzék, s a magyar sebesültek a szó szoros értelmében rothadtak a kemény és hideg kórházi ágyakon.“
Más szemszögből nézi a magyar tragédiát a National Convention of American Citizens of Hungarian Descent (Magyar Leszármazású Amerikai Állampolgárok Bizottsága). Memorandumában bevezetőként Nitti olasz miniszterelnök könyvének egy mondatát idézi: „A nemzetközi pénzemberek gyűlölik Magyarországot.“

Folytatjuk a memorandumot: „Így tehát a nemzetközi pénzemberek azok, akik gyűlölik Magyarországot. Ez a gyűlölet hoz tehát szenvedést, nyomort és ármányt Magyarországra... Miért gyűlölték a nemzetközi pénzemberek Magyarországot, amikor a magyarokat a bolsevisták kínozták, amikor meggyötörték a nőiességet és meggyalázták az anyaságot, amikor a magyarokat a templomból kijövet akasztották a legközelebbi fára... Talán azért nem szabad Amerikának Magyarországot szeretni, mert Magyarország mélységesen keresztény ország? A keresztény civilizációnak tilos talán szeretni ott, ahol a nemzetközi pénzemberek gyűlölnek? Fegyvertelenül, megnyomorítottan, sebesülten, vérezve, elgyötörve és éhezve kell-e állnia Magyarországnak, mint a nemzetközi pénzemberek gyűlöletének elrettentő példája? Keresztre kell feszíteni Magyarországot azért, mert keresztény és mert... a nemzetközi pénzemberek gyűlölik? Nincs már lelkiismerete a keresztény civilizációnak? Látni kívánja a keresztény Amerika Magyarország keresztrefeszítését csak azért, mert a nemzetközi pénzemberek gyűlölik? Meg kell halnia Magyarországnak csupán azért, mert évszázadok óta, dicső harcai után keresztény maradt?“

Baker, az Egyesült Államok hadügyminisztere a képviselőház ügyrendi bizottsága előtt 1920. január 15-én tett jelentésében kimutatást közöl arra vonatkozólag, milyen volt Budapesten a gyermekhalandóság az 1919. év első hat hónapjában. A kimutatás adatai szerint Budapesten minden ezer gyermekből meghalt: 1919. januárjában 812, februárban 966, márciusban 784, áprilisban 577, májusban 567, júniusban 635. Néhány hivatalos adat: a Magyar Gyermekegészségügyi Tanács az 1922. évi közgyűlésén megállapította, hogy az 1921. évben 80 220 gyermek halt meg egy- és hétéves kora között. Alapos vizsgálat állapította meg, hogy vannak vidékek és városok, ahol egyetlen egészséges gyermek sem található. Mindez azonban egyáltalán nem érdekelte a wilsoni eszméket gyakorlatba átültető államférfiakat. Sőt! Úgy látszik, Wilson közel járt alig rejtett céljához, a magyar nép fizikai megsemmisítéséhez.

Turner: „A csecsemők e tömeges meggyilkolásáért osztoznunk kell a felelősségben a szövetségeseinkkel.“



VISSZAADJUK A SZÓT YVES DE DARUVÁRNAK:

A legyőzött Magyarország volt a hajsza tárgya. Megélte, hogy a trianoni szerződés területének 71,5%-át, és lakosságának 63,6 %-át elvette, ami a lakosok számában Horvátország-Szlavónia nélkül is 18 millióból kevesebb mint 8 millióra való csökkenést jelentett. Összehasonlításként a versailles-i szerződésben Németországtól területének csak 13%-át, és lakosságának 9,5%-át vették el, amíg a Neuolly-ben kötött szerződés Bulgáriától rendre csak 9,9%-ot, ill. 8,9%-ot. A frankfurti szerződés maga 1871-ben, Franciaországban csak 2,6%-os területcsökkenésbe és 4,1%-os népességcsökkenésbe került. Csak Ausztria veszteségei a megfelelő 72,6%-kal, ill. 77,6%-kal, valamint — egészen pontosan — Törökország veszteségei a 61,6%-kal és 39,6%-kal voltak összehasonlíthatóak a magyarországiakkal, de még tegyük hozzá, hogy ezekben az esetekben legtöbbször igen excentrikus és mind földrajzilag, mind néprajzilag és történelmileg igencsak elkülönült területekről volt szó. Magyarország számára az új határok, amiket Trianonban írtak elő, földrajzilag abszurdak és emberileg gyűlöletesek, és a józan ész ellen valóságos provokációt jelentettek — és még mindig is azok maradtak. „A legutálatosabb és a legostobább erőszakos béke“ — írja Pozzi (Pozzi, Henri: Les Coupables. Paris, 1934. 256. old.), nem minden komoly ok nélkül, miként azt majd látni fogjuk.

Trianonban Magyarország vasútvonalainak 62,2%-át, úthálózatának 73,8%-át, hajózható víziútjainak 64,6 %-át vesztette el. Ilyen módon a pincétől a padlásig felforgatták nemcsak a Trianonban keletkező megcsonkított Magyarországnak a gazdasági életét, hanem a periférián lakó népek életét is tekintet nélkül arra, hogy azok szlovákok, rutének vagy erdélyiek, mert ezek kivétel nélkül mind a magyar Alföld felé gravitáltak, hiszen ez volt természetes kiútjuk, piacuk. Ez a helyzet a két világháború között még súlyosabbá vált az utódállamok ostoba és rémítő protekcionizmusa miatt. Ezek a területek, amelyek erőszakkal kerültek hozzájuk, még ma is a legrövidebb, leggyorsabb és legtermészetesebb utakon Budapesttel kommunikálnak inkább, mint új fővárosaikkal, Prágával, Bukaresttel vagy Belgráddal. Magyarországtól ugyanakkor egy csapásra elvették erdeinek, szénbányáinak, vízierő-műveinek és vasérclelőhelyeinek túlnyomó részét. Elvették tőle minden só-, arany-, és ezüstbányáját, ami gazdaságának a forrása volt már a középkor óta. És elvágták a tengereitől is: Fiume kikötője, amit közvetlenül hozzá 1822-ben csatoltak, ugyanazt a szolgálatot tette neki, mint Ausztriának Triest. Fiumében a magyar kereskedelmi flotta 134 gőzhajója működött, ami 1914-ben 140 000 tonna árut szállított. Ez a kikötő azóta tönkrement, nem jelentett semmit sem Olaszországnak, sem Jugoszláviának. Hosszú lenne felsorolni mindazokat a kincseket, melyeket Trianonban Magyarországtól elvettek. Nagyjából úgy tekinthetjük, hogy mezőgazdasága kivételével csaknem minden természeti nyersanyagforrása, nevezetesen erdőinek 88%-a, vasbányáinak 83%-a az utódállamoké lett. „A magyar államhoz tartozó javak, amiket a határátrendezések miatt elvettek tőle, csak maguk legalább 3,43 milliárd aranykorona értéket képviselnek, a jóvátételi bizottság olyan értékelése alapján, amelyről azt gondoljuk, hogy a valóságosnál kevesebbet mutatott ki. A szerződés gazdasági záradékai az országra egyébként jóvátétel címén 210 millió aranyfrank fizetési kötelezettséget róttak ki, és még más jóvátételeket természetben“. (Dupui, Rene: Le probleme hongroise. Paris, 1931. 47-48. old.)

Ehhez hozzá kell még tenni az új határokat kijelölő bizottságok botrányos önkényeskedéseit, akik nemcsak egytől-egyig — mint mondtuk — az összes gazdasági artériát, folyókat, utakat és vasutakat vágták el, hanem a csatornákat, gátakat és zsilipeket, közigazgatási és birtokhatárokat is. Láthattunk külvárosaitól és környékétől elválasztott városokat, kettévágott falvakat, magánbirtokokat udvarházaiktól elszakítva, bányákat elvágva olvasztóiktól, lakosságot templomaitól és temetőitől elhatárolva — ez mind egy sátáni megalázási vágy, hogy Magyarországból mártírt csináljanak, amely minden lépésében a nagy kegy átlátszó szeszélyeinek van kitéve. Ezt lehetett írni akkor: „Az új határvonalak csaknem mindenütt valóságos sírkövekként hatottak, amelyekre az van vésve: itt nyugszik az igazság!“... „A tegnapi határok a természetet követték — írta Georges Desbons — míg a maiak mezőket és házakat, utakat és pályaudvarokat fűrészelnek szét egy delitáló önkény eljárásával“. És tényleg: nyilvánvalóan végtelen igazságtalanság vezette a határok megvonását, amelyet — nem mondhatjuk elégszer — a szerződés egészéhez hasonlóan, vak és indokolhatatlan gyűlölet, aljas rosszindulat, tudatlanság és minősíthetetlen részrehajlás sugalmazott. Abszolút szörnyű viselkedés egy régi és értékes országgal szemben, amely évszázadok során védte és óvta a Nyugatot. Georges Desbons, miután az alig hihető extravaganciák és inkoherenciák közül számosat felsorol, az alábbi számokat adja meg: 52 kettévágott falu a román határ mentén, 22 az osztrák határ mentén, 76 a csehszlovák határon, több mint száz olyan város és kisváros, amit pályaudvarától, ill. vízellátásától vágtak el. (Desbons, Georges: La Hongrie apres le Traite de Trianon. Paris, 1933. 114. old.)



Charles Danielou, a szerződés rapportőrje maga írta a következőket: „Azoknak az embereknek a legnagyobb tévedése, akik a nemzetiségi elvet teljes mértékben kívánták alkalmazni, az volt, hogy hárommillió magyart hagytak a határokon kívül a határok mentén országuktól elszakítva. Hárommilliót ahhoz a nyolcmillióhoz viszonyítva, akik a mai Magyarországon laknak! Ez az arány kicsit erős. Ki hihet abban, hogy ezek a magyarok, akikről az egész világ tudja, milyen mély a nemzeti ösztönük, befogadják mindörökre, hogy honfitársaiktól elszakítva fognak élni?“ Mellesleg azt az ironikus megjegyzést teszi, hogy a „a cseh határt Budapesttől 40 km-re tolták előre, s mindezt csak azért, hogy háború esetén az a város a cseh ágyúk lőtávolába essék. Míg ezzel szemben Bácska magyarlakta területének Jugoszláviához való csatolásának célja pontosan az, hogy Belgrádot a magyar ágyúk hatótávolságán kívül helyezzék.“ (Danielou, Charles: Le Traite de Trianon. Paris, 1923. 11. 13. old.)

Valóban minden utódállam igyekezett magának stratégiai hídfőállásokat létrehozni úgy, hogy az Magyarország testébe mélyen behatoljon. Pontosítsuk csak, hogy mintegy 800 000 magyar összefüggő tömegét csatolták északon Csehszlovákiához, a magyarság másik 400 000-es tömegét délen Jugoszláviához és egy 600 000-es harmadik határmenti tömeget keleten Nagy-Romániához — kizárólag azért, hogy az utóbbi egy észak-déli vasúti összeköttetéssel rendelkezzék a magyar határ mentén, amely az előbbi két ország között a stratégiai közlekedési kapcsolatot szolgálja.

Még a népszavazásról lemondva és a nagy magyar Alföldön összefüggő magyar etnikum egyszerű határaira hagyatkozva is, Magyarországnak meg kellett volna őriznie Trianonban a jelenlegi határain túlmenően — a Dráva mentén a horvátországi oldalt kivéve — egy 15-70 km szélességű területsávot (a korábban felsorolt magyar többséggel lakott városokkal), vagyis kb. 23 000 km2 területtel és közel 2 millió lakossal, akik ezáltal Magyarországon maradhattak volna. Egészében Trianon — kerek számokkal — kétmillió magyart Romániába kebelezett be, egymilliót Csehszlovákiába és félmilliót Jugoszláviába, így a magyarok 35%-át elszakította az anyaországtól, vagyis minden három magyar közül egy idegen állam alattvalója lett. Tegyük még hozzá, hogy a régi Magyarország 72 vármegyéjéből neki csak 14-et hagytak meg!... Ezzel szemben, amíg Magyarország területe 325 000 km2-ről 93 000 km2-re csökkent, Csehszlovákia és Románia a háború előtti területüket megkétszerezték, Szerbia megötszörözte, midőn egy csapásra 48 000 km2-ről 248 000 km2-re nőtt és lakossága négymillióról 13 millióra gyarapodott. Megjegyezzük, hogy csak a Romániának átadott magyar terület 103 000 km2-t tett ki, ami egymaga több mint a trianoni Magyarország területe. És a legrosszabb az, hogy ezek a megdöbbentő területi növekedések, amelyekhez még hasonlót sohasem lehetett látni — s amelyet semmiféle népszavazás nem szentesített — oda vezettek, hogy valóságos politikai szörnyek jöttek létre, amelyek bármely pillanatban felrobbanással fenyegettek.

Azon a jogcímen, hogy a régi Osztrák-Magyar Monarchia népeinek etnikai mozaikját szét kell rombolni, még sokkal tarkább és megosztottabb államokat hoztak létre, sőt sokkal önkényesebb módon, hiszen semmiféle — sem földrajzi, sem etnikai, sem történelmi — egységet nem tudtak felmutatni. Így történt hát, hogy annak a Magyarországnak feldarabolása során, ami mégiscsak (Horvátország és Szlavónia nélkül) 55% magyar, 10% magát németnek valló mellett, 35% más nemzetiségű lakossal rendelkezett, most létrehozták Csehszlovákiát, ami akkor csak 43% cseh, 17% szlovák lakost számlált; Jugoszláviát, ami 39% szerbet számolt és Romániát, ami 69% románt — Erdélyben csak 53%-ot — számlált. Mint Aldo Dami következtet a számokból — egy egyenlőségre törekvő kompromisszumnak sem kellett volna Magyarország lakosainak legfeljebb csak kb. 35%-át elvennie, pedig ez a trianoni szerződés 63%-ot vett el. Ahelyett, hogy kb. egyharmadára redukálták, elég lett volna csak kétharmadára csökkenteni.

„Ez a feldarabolás annyira szörnyűséges és tisztességtelen volt, hogy senki sem vállalja már érte a felelősséget, és mindenki úgy tesz, mintha nem is tudná, hogy miről van szó“ — írja már Nitti elnök is a két világháború között, majd hozzátette —

„Az ember azt kérdezheti eme általános szégyen előtt, hogy ki akarta Magyarországnak ezt a borzalmas és igaz-ságtalan feldarabolását?“ - Majd később így folytatja: - „Hogy más népeket megítéljünk, mindig az ő helyükbe kell képzelni magunkat... Tegyük fel, hogy Franciaország hasonló helyzetben találja magát, nemzeti területének és lakosságának egyharmadára visszaszorítva. Milyen lenne a franciák lelkiállapota?...

Nem volna olyan angol, francia vagy olasz, aki tartósan el tudná fogadni hazája számára ezeket a feltételeket, amelyeket Magyarországra kényszerítettek. Ugyanúgy, ahogyan nincs olyan magyar sem, aki erre a névre méltó, hogy ebbe belenyugodjék, legyen az a budapesti érsek (sic!) vagy a legszerényebb földművelő“. (Nitti, F.: La Paix. Paris, 1925. 104. es az azt koveto oldalak.)

„Trianon a nemzetközi síkon különös módon azokkal a rossz tettekkel kerül egy kategóriába, amelyekről valami titkos megegyezés alapján senki sem beszél. Ez a bűnös csönd sokkal ékesebben szól viszont, mint bármilyen vádaskodás.“ (Dupui, Rene: Le Probleme Hongroise. Paris, 1931. 47-48. old.) 4.



VÉGSZÓ
Még mindig nem merjük kimondani, pedig amíg késlekedünk, nem lesz orvosság a bajra: Trianon az egész emberlakta világ szégyene! Az egyetlen igazi, módszeresen előkészített és hidegvérrel végrehajtott nemzetgyilkossági kísérlet a huszadik században. Amelyet végrehajtói és azok utódai, a példátlan horderejű gaztett haszonélvezői nem győznek leplezni, bagatellizálni, legkivált pedig lefedni nálánál jóval jelentéktelenebb eseményekkel.

Amelyekről viszont naponta, óránként, sőt percről percre harsogják a fülünkbe a — hol valós, hol hamis — híreket. Híreket, melyeknek a tényekhez való viszonya olykor bizony okot ad a fejcsóválásra…

Ha egyáltalán van értelme nem évülő bűnökről beszélni, a megfogalmazók leginkább pedig a háttérből irányítók — bűnei Trianon-ügyben minden kétséget kizáróan ilyenek. Bűnhődött közülük egy is valaha? Meddig fogja tűrni ezt a szégyenét — nem a magyarság, hanem az emberiség? Mert Trianon — ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni — nem a mi szégyenünk.

Tria-non! Maga a szó azt jelenti: háromszoros nem.

„Nem!“ — először az isteni rendre, amely egységes egésznek teremtette a Kárpát-medencét, a maga minden tekintetben egymásra utalt népeivel.

„Nem!“ — másodszor az eszélyességre, (ésszerűségre) hiszen előre látható volt, hogy ebbe az égbekiáltó igazságtalanságba az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember semmiképpen sem nyugodhat bele. Szelet vetettek, várható volt, hogy vihart fognak aratni. S ha a vihar kitör — merthogy valóban kitört — , vajon ki lesz érte a felelős?

Végül a harmadik „Nem!“ a méltányosságra mondatott ki. Ha volt nemzet, amely minden kétséget kizáróan vétlen volt az első világháború kirobbantásában, amely nemzetnek a miniszterelnöke az utolsó pillanatig tiltakozott a hadüzenet ellen, az éppen mi voltunk. És kit büntettek a legsúlyosabban minden más esettel összevethetetlen mértékben méltánytalanul - a hadviselő felek közül?…

Nem értékelhetnénk meggyőzőbb módon a „Trianon“ címszó alatt összefoglalt tünet együttest, mint ahogyan azt egyik francia történész kortársunk megtette néhány évvel ezelőtt. Valahogy így — Kocsis István tolmácsolásában idézzük: „Az első világháború végén Németországot megbüntettük, de Magyarországot nem, mert nem volt miért. Magyarországot keresztre feszítettük.“ (Rózsás János: Leventesors c. könyvéhez, Nagykanizsa, 2005. Pap Gábor: Előszó)

1918. november 3-án Padovában az antant hatalmak és a gazdasági összeomlás szélére jutott Osztrák-Magyar Monarchia aláírták az első világháború végét jelentő fegyverszüneti megállapodást. Az aláírás időpontjában Magyarország területén idegen katona nem tartózkodott.

A Károlyi-kormány naiv (?! — a szerk.) módon bízott a diplomáciában, az 1918. november 13-án Belgrádban általa aláírt fegyverszüneti megállapodás betartásában, mely garantálta, hogy a történeti Magyarország döntő része a békekonferencia döntéséig magyar kézben marad, ezért november végéig 700 ezer, december közepéig pedig 1 millió 200 ezer katonát szereltek le. Ekkor hangzott el a kormány első hadügyminiszterének, Linder Bélának elhíresült kijelentése: „Soha többé katonát nem akarok látni!“

A Monarchia hadseregében 1918. október 25-én 53 magyar többségű ezred volt harckész állapotban. Ezek leszerelése után lehetővé vált az ellenséges haderő beözönlése az országba, s hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a győztes hatalmak nem csak az Osztrák-Magyar Monarchiát — Európa legnagyobb és legdinamikusabban fejlődő országát — hanem a történelmi Magyarországot, sőt a magyarságot is fel kívánják darabolni. (Dr. Szombath Tibor: Trianoni határváros díszsisakos rendőrrel, Nagykanizsa)


Szerkesztette: PAP GÁBOR

Az idézetek az alábbi könyvekből származnak:
vitéz KOLLÁNYI KÁROLY: Kárpáti trilógia, (Kráter kiadó, 2005.)
Dr. VECSEKLŐY JÓZSEF: Nemzetgyilkossági kísérlet (Antológia kiadó 1993.)
YVES DE DARUVAR: Trianoni magyar sors, (Püski kiadó, 1999.)


Utoljára frissítve: 2013-06-06 20:20:57

További híreink
Cserhalmi: Azt mondják Árpa Attilára, hogy színész. Akkor mi vagyok én...?
Több mint egyórás interjút adott Veiszer Alinda műsorában Cserhalmi György. A Kossuth- és Balázs Béla-díjas nemzet színésze a beszélgetésben érintette az 1989. március 15...
2021-10-24 19:57:12, Hírek, Fókuszban Bővebben
Az összefogásról és a kormányváltásról szólt az október 23-ai ellenzéki nagygyűlés
Közös megemlékezést tartottak az ellenzéki összefogás pártjai és politikusai az 1956-os forradalom kezdetének 65. évfordulóján. Több ezren gyűltek össze a Dózsa György út...
2021-10-24 19:57:06, Hírek, Fókuszban Bővebben
Karácsony pártjának szóvivője, a Párbeszéd újbudai alpolgármestere Dobrevre szavazott
Bár karácsony Gergely visszalépését követően mindenkit arra kért, hogy Márki-Zay Péterre szavazzon, a pártja vezető politikusa Dobrev Klárára voksolt. Mindezt az alábbiak...
2021-10-11 15:25:27, Hírek, Fókuszban Bővebben

Hozzászólások

Még nem érkezett be hozzászászólás! Legyen ön az első!

Hozzászólás beküldéséhez kérjük lépjen be vagy regisztráljon!
Oldal tetejére
Ezt olvasta már?
Soha ennyire értelmetlennek, kártékonynak, feleslegesnek és kontraproduktívnak nem éreztem a Facebookot, mint ...
Bővebben >>